Favorite Tweets by @AUTOKART

Szerző: Balogh Robert | Fotó: Méhes György és a szerző

Méhes Károly költő, író, újságíró, Forma 1-es szakíró... bécsi ösztöndíja idején készült az interjú, hogy miket is gondol egy bécsnyi távolságban magáról, a pályájáról, s az itthonmaradottakról. A hónap írója a Terasz.hu kulturális portálon: Méhes Károly.

- Szintén a felnőttekről szóló kérdés az, hogy most egy bécsnyi távolságból milyennek látszik ez a kis ország? Mármint a magyar! Íróként, újságíróként bizonyára meg-megkérdeztek mostanában Ausztriában, hogy mi történt nálatok? Érzel valamiféle felelősséget írástudóként? Valósnak érzed ezt a kérdésfelvetést?
- Mint kérdés, ez lehet valós, de nem nagyon érzem magamra nézve érvényesnek. Én az effélében nagyon botor vagyok. De lehet, hogy csak önző és nem érdekel a "köz". Mindamellett az is igaz, hogy úgy érzem, nincsenek "kialakult politikai nézeteim", nincsen különösebb identitástudatom, és bár természetesen odafigyelek a körülöttem zajló eseményekre, azt képzelem, megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy engem (egy-egy tényleg szívbemarkoló ügyön túl, mint például az olaszliszkai eset volt) hidegen hagyjon. Még pedig azért, mert tudom, hogy igazából nem hagy - legalábbis érintetlenül. Mert minden, amit látunk, hallunk, érzékelünk, gyúr egyet a lelkünkön. Mint amikor készül a tészta, és nyomkodja, gyömöszöli egy kéz... Aztán, hogy mi sül ki belőle?
Nem vagyok jó vitapartner se, legfeljebb rezonőr. Szívesen meghallgatok minden véleményt, és nem nagyon veszem a bátorságot, hogy én döntsem el, kinek van igaza. Ez lehet, hogy túl nagy fokú megengedés, és megint ki merem jelenteni, hogy kényelmes is, azon a felettébb "demokratikus" véleményen lenni, hogy egy picit, ebben vagy abban mindenkinek igaza van. Főleg a saját szemszögéből. Általában eszembe szokott jutni valami pompás kis szóvicc ilyenkor, amin aztán mindenki vihog, és ezzel csókolom, részemről ennyi. Legfeljebb majd megírom őket - de ez szinte már fenyegetés!

- A beszélgetésünk elején emlegetted a gyerekkori véres műtéteket. Erről kérdezhetlek? Hogy miképpen élted, éled meg ezt a korlátot. Vagy egyáltalán korlát ez még számodra, hogy nem olyan könnyedén jársz? Nem lehetsz a focizó íróválogatott csatára...
- Kétségtelen, hogy "élettörténetemhez" alapvetően hozzátartozik, hogy két hetes koromban egy fertőzés miatt csontvelőgyulladást kaptam, kis híján odalettem. De végül mégsem, ám combfejek elpusztulása miatt a járásom bicegő, és nyilván nem voltam és vagyok (és nem is leszek) alkalmas bizonyos fizikai műveletekre. Azzal együtt, hogy még így is 2. lett Pannonhalmán pingpongban a második osztályos bajnokságban. Nagy "szenvedéstörténetem", a hat csípőműtét biztos megrendítő élmény volt minden formájában, mégsem tett visszahúzódóvá, szorongóvá, rettegővé, nem tekintettem soha úgy a világra, mint ellenségemre, amelyik "ezt" tette velem. Holott azért volt részem elég egzecíroztatásban, magyarán csúfolásban, piszkálásban - ilyenkor aztán verekedtem, mint az őrült. Maga a betegség, illetve az attól való megmenekvés egyfajta mítosszá lett, mivel miután a pécsi orvosok menthetetlennek nyilvánítottak, nagyapám, aki gyógyszerész professzor volt az orvoskaron, Pestről szerzett egy új gyógyszert, amit addig emberen még tán soha nem próbáltak. Ezt a fővárosban élő keresztanyám hozta el a kutatóintézetből, odaadta a pécsi gyors masinisztájának, ő elhozta Pécsre, beadták - és meg túléltem önmagamat. Hát így. És ez azért tud munkálni. Még ha nem is küldetéstudatként. Hanem csak úgy. Szép lassan. Hogy ez azért mégsem volt véletlen. Volt valami "dolgom". Bár irtózom a nagy szavaktól....

- Záró kérdésnek meg legyen egy szokásos fordulat a beszélgetésünkben: min dolgozol? Mikor jelenik meg könyved?
- Laptopon dolgozom... Pardon.
Szóval: főképp elbeszéléseket, novellát írok, mikor mi lesz belőle. Most éppen több, máskor kevesebb rendszerességgel. De mint mondtam, bőven akad olyasmi, amit manapság "kisprózának" nevezünk, afféle egy-, legfeljebb kétpercesek. Ezekből jön ki egy könyv a 2007-es könyvhétre, Hollander Emőke meztelenül címmel. Saját rajzaim és fényképeim lesznek az illusztrációk. Emellett várom az említett német nyelvű regényt, Tankó Tímea, a Lipcsében élő fordítónő, aki Sándor Ivánt és Grecsó Kriszitánt fordította korábban, már elkezdte a munkát, vele is bizonyára sokat fogok értekezni a tél és a tavasz folyamán.
A többi meg... Hiszen nem pálya, ugye?