Favorite Tweets by @AUTOKART

Szerző: Balogh Robert | Fotó: Méhes György és a szerző

Méhes Károly költő, író, újságíró, Forma 1-es szakíró... bécsi ösztöndíja idején készült az interjú, hogy miket is gondol egy bécsnyi távolságban magáról, a pályájáról, s az itthonmaradottakról. A hónap írója a Terasz.hu kulturális portálon: Méhes Károly.

- Pécs vagy Bécs? Mi az, ami miatt egyik városból a másikba mégy? Hiszen, ha jól emlékszem, már eltöltöttél egy esztendőt Bécs városában. Szóval, melyik várost miért választod? Mivel tud többet Pécs - hiszen általában ott élsz, s mivel tud többet Bécs - ha már megint visszatértél?
- A Pécs is és Bécs is a véletlen műve.
Az első helyre szépen oda születtem, és ezért kitüntetett helye lett életemnek, mivel minden papirosra be kell írjam, és mennyivel takarékosabb "Pécs"-et írni, mint Balmazújvárost, de említhetném Garmischpartenkirchent is, éppen. Amíg az ember nem kerül el a szülőhelyéről, tán nem is tudja, mi az a falu, város, ahol élt. Velem 8 éves koromban ez megtörtént, amikor a családom Győrbe tette át a székhelyét, tehát az ország másik csücskébe, ha úgy tetszik. Ekkor derült ki, még ha csak egy kisfiú számára is, hogy mennyire lehet szeretni egy várost. Nyilván, mindebbe rettentő sok túlzás vegyül, minden végtelenül szubjektív, de mégsem torz. Én minden esetre végig abban a reményben töltöttem a győri (illetve gimnázium alatt a pannonhalmi) éveket, hogy amint lehet, megyek vissza Pécsre. Fura ez kicsit, hiszen még a 400 ágyas klinikára is, ahol engem hatszor operáltak véres műtétekkel, úgy tekintettem a távolból, mint valamiféle szent helyre, és zöld üvegerkélyei is vágyott módon villogtak előttem. 1985, az egyetem megkezdése óta vagyok megint pécsi, vagyis 21 éve, felnőtt életemet itt töltöttem el, és bár tényleg sokat vagyok úton erre-arra, igazából mindig Pécsre vágyom vissza, még akkor is, ha egyszer-egyszer úgy emlegetem, mint világvégét. Ami Bécset illeti, egy izgalmas város a sok közül, ahol jártam. A véletlen hozta úgy, hogy ösztöndíj segítségével először 5 hónapra költöztem ide a családommal 2000 tavaszán-nyarán, és ahogy az lenni szokott, egyik lehetőség hozta a másikat, ismeretségek, barátságok, közös munkák, könyvek - mind-mind módot adtak arra, hogy visszatérjek Bécsbe hosszabb-rövidebb időre. Amit Bécs tud adni, "csak" annyira különleges, mint Bécs maga. Nekem a legfontosabb ilyenkor, hogy úgy lehetek író néhány hét erejéig, mint máskor nem. Sőt, merem állítani, hogy örökké nem is szeretnék író lenni, ily módon, hogy csakis és kizárólag ezt "kelljen" csinálnom, és adott időre szállítani a kiadónak a művet. Nem, Bécs számomra egyedi varázsa pont ez a végtelen szabadság, hogy amikor írni van kedvem/türelmem/késztetésem (ki tudja, miből áll még össze a receptúra), akkor azt megtehetem. Gond nélkül. És ha nincs kedvem/türelmem stb., akkor meg azt tehetem meg, hogy nem írok. És helyette nincs egyéb. Kisebb és nagyobb feladatok. Nyilván kimozdulok, megyek sokfelé, ami akár turistáskodásnak is tetszhet, bár ennyi idő után már nem annyira az, inkább az itt-lét alaposabb megélése. Biztos soha nem leszek annyira bécsi, mint pécsi, jóllehet ebben nincs is semmiféle fokmérő. De az is biztos, hogy az utóbbi 6 évben több művem, vagyis a legtöbb művem Bécsben, illetve Ausztriában (Grazban, Kremsben) született, és nem Pécsett. Ez sem mindegy azért.

- Igen, emlékezetesek bizonyos bécsi dinnyék számomra, vagy tévednék? De komolyra fordítva a szót, jó régen, mi dolgoztunk egy napilapnál, én ott elhűltem attól, amit meséltél, hogy megírsz egy cikket, aztán ha van időd, folytatod a novellád, és utána megint egy cikk jön. Én erre képtelen voltam, s vagyok is. Ez hogy változott meg az életedben? És most az író korszakodban regény novella vagy vers születik inkább?
- Az utóbbi két évtizedben alig-alig volt nap, hogy ne írtam volna. Mondjuk úgy, "irodalmi szándékkal", hogy "legyen belőle valami". Ez vagy sikerült, vagy nem. Amíg csak verseket írtam, némi önáltatással hamarabb össze lehetett hozni a dolgot, elvégre néhány sorra már rá lehet sütni, hogy íme, megszültem, itt a versem, különben meg mit érdekel a költészet maga..., ki maga? Prózával mindez bajosabb, ha nem megy, akkor hiába két-három kicsikart mondat, ott hamar kiderül, hogy a semmi, az bizony semmi. De mindegy, próbálkozni kell, elvégre az író ír, mint a güzü, mi a fenét is tenne mást. Viszont az is igaz, hogy 1990 óta újságíróként dolgozom, és elmondható, ennyi idő alatt alig-alig akadt nap, hogy ne írtam volna valamiféle cikket, illetve bármi effélét - kvázi, hiszen erről van szó, megrendelésre, sőt, nem túlzás: kötelességből. Tehát kialakult egy olyan fokú íráskészség, ami lehetővé tette, hogy szinte bárhol, bármikor elkészülhessen egy adott írásmű. Azért mondom ilyen körmönfontan, mert főképp a kulturális újságírás területén evickélve azért mód volt arra, hogy ezek a cikkek is valamiképp egyéniek legyenek. Nyilvánvaló, nem lehet nagyon cifrázni azt, ha 25 újsághasáb-sorban kell tudósítani egy pártvezér pécsi szónoklatáról vagy arról, hogy, teszem azt, Vokány faluban tavasszal elkezdik felújítani a kultúrházat. Ilyenkor arra van mód, hogy egymás után tegyek négy-öt értelmes magyar mondatot, amelynek van alanya, állítmánya, és kiderüljön a kedves olvasó számára, hogy ami történt, mi volt az, hol és mikor esett meg. Slussz. Nem nagy ügy. De szerencsére létezik riport (még az ÉS-nek is írtam ilyesmit, egyszer díjat nyertem a poszt-NDK-s nyaralókról szóló zengzeménnyel), recenzió, tárca, jegyzet, kommentár és amit különösen szeretek, az interjú - amit most is művelünk itt ketten. Kérdezni nagyon izgalmas, és én kíváncsi fajta ember vagyok, még ha nem is tolakodó, de figyelek minden részletre, gesztusra, ebből áll össze a mondanivaló, ami végül is az én szavaimmal jelenik meg az újságban. Mindezek után, azt hiszem, nem nehéz elképzelni, hogy ez a munka egy csöppet sem esik távol az irodalomtól, sőt, annak leginkább alapanyaga lehet. És az is. Az pedig, hogy mikor, milyen impulzustól vezérelve érzem azt, hogy most félre mindennel, és jöjjön a MŰ, teljesen beláthatatlan. Írtam én már verset a Hungaroringen úgy, hogy alattam dübörögtek a motorok, és előfordult, hogy egy érdekes figurát, akivel - úgymond - újságíróként találkoztam és beszélgettem, szinte azonnal be tudtam "emelni" egy készülő műbe, vagy éppen miatta kezdtem bele egy újba. Mindebből kitűnik, hogy inkább részletekről, forgácsokról van szó, bár nagyon sokszor igaz az, hogy egy pici jelenetben, pár szóban, gesztussorban benne van egy élet - azt hiszem erre eléggé érzékeny vagyok, és persze hajlamos arra, hogy továbbvigyem azt, amit észlelek, kiszínezzem, társítsam olyasmivel, amit máshol, másvalakinél láttam. Az irodalom ilyen szempontból kémia: lötyköl, keverget a mester, csippent innen, onnan, és ettől egyszer bugyog az egész, máskor meg durran egy nagyot. Nem is értem, hogy mért nem érdekelt soha a kémia mint valós tudomány...

A cikk folytatódik. Lapozz!