Favorite Tweets by @AUTOKART

Szerző: Balogh Robert | Fotó: Méhes György és a szerző

Méhes Károly költő, író, újságíró, Forma 1-es szakíró... bécsi ösztöndíja idején készült az interjú, hogy miket is gondol egy bécsnyi távolságban magáról, a pályájáról, s az itthonmaradottakról. A hónap írója a Terasz.hu kulturális portálon: Méhes Károly.

- Emlegetted a Forma 1-et, az tudva lévő, hogy nemcsak rajongója vagy ennek a sportnak, hanem szakírója is. Ezt tekinthetjük a benned élő kisfiú vágyai felnőttkori racionális kiélésének? Csak hogy pontosítsam a kérdésem irányát: miképpen tudsz viszonyulni a felnőtté váláshoz? Kényszer? Szerep? Eléggé sok helyütt érzem témának nálad a családot, a szereplőid sokat „Édesapukáznak, Édesanyukáznak...” Merítesz saját életedből is, vagy ez pusztán egy téma a másik hat mellett?
- A Forma-1-et nem engedem bántani, mert az az én igazi önmegvalósításom! Jó, kicsit viccből mondom, de különben igaz. Író sose akartam lenn amolyan vágyálomszerűen, ellenben Forma-1-es tudósító igen. És lettem is. Amúgy nincs mit csodálkozni ezen annyira, fogjuk fel úgy, mint egy hobbit, egy kedvtelést - egyébként én az írást is ennek tartom. De ahogy a fél ország meccset néz a tévében, még ezt a csapnivaló magyar focit is, én meg autóversenyt nézek. Az, hogy ebből szinte szakma lett, más kérdés, éltem az adódó lehetőségekkel, és persze továbbra is hajtott a vágy, hogy megforduljak ebben a világban, ami engem annyira vonzott. Az, hogy gyerekkori "hősömmel", Niki Laudával, ha úgy tetszik, manapság kollégák vagyunk, azért ez nem akármilyen tudat... Sőt, egyik könyvemhez is írt előszót.
Kétségtelen, ezt a munkát (is) felnőttként végzem. Egy gyereket nem engednek oda, hogy készítsen interjút Montezemolóval, a Ferrari elnökével. Ha úgy tetszik, igen, efféle feladatokhoz "fel kell nőni", még egy kicsit sarkítva - bár ebben nem vagyok azért száz százalékig biztos -, ki kell érdemelni. Hogy aztán érdemei elismerése mellett, satöbbi. Ám tényleg úgy érzem, hogy a felnőtt, aki éveim számát tekintve mindenképp vagyok már egy ideje, olyannyira gyökerezik a kisfiúban, a nagyfiúban, aki voltam, hogy már-már mellékes az egész. Bekövetkeztek dolgok, amik felnőttekkel szoktak bekövetkezni, de igazából mindezek nem sokat jelentenek. A hozzájuk való viszonyulás a legfontosabb. Én merem, tudom és szeretem is a gyermeki énemet használni, nem gondolom azt, hogy - mondjak valami merészet és dicsekvőt - azért, mert Déry Tibor-díjat kaptam írói munkáimra, ne mekeghetnék és nyeríthetnék a gyerekkel otthon, ne beszélhetnék sült badarságokat egy adott társaságban, teljesen csapongva és léhán, mintha semmi és senki nem lenne fontos. Mert egy picit így is van. Nagyon szeretem az elmeél villanását, és örülök, ha egyszer-egyszer olyasvalakibe botlom, akinek néha ugyanolyan bakugrásokkal jár az agya, mint sokszor az enyém. Például Dóra lányom nő bele lassan ebbe, és ez is roppant élvezetes a számomra.
A család mint irodalmi téma tényleg végtelen. Bár épp anyukám forszírozza mostanában, hogy írjak végre valami egyebet is, ne mindig csak a famíliát, magamat. Ami alapjában lehetetlen dolog, mintha azt kérnék egy cukrásztól, hogy a krémesbe ezentúl ne tegyen cukrot, tojást, de talán még lisztet sem. Ilyen nincs. Amit az előbb a kémiáról mondtam, ide ugyanúgy illik. Nyilván van az én írásaimnak is jól körülhatárolható tematikája. Biztos, hogy többször szerepel a történetekben gyerek, mint FBI-ügynök, hangsúlyosabb szerepet szokott kapni egy öregember, egy tanár, egy pap, egy szülő, mint, teszem azt, Vak Bottyán vagy egy űrlény. Nekem nagyon fontos volt az az egy év, amit 1985/86-ban Bereményi Géza írói mesterség kurzusán magamba szívtam. Ő is azt vallotta, hogy egy író általában arról ír, amit TUD. Ami csak az övé, az ő élete, a sejtjeinek a része. Azt aztán cizellálhatja, meg torzíthatja, meg szabdalhatja - de akkor is azt írja, ami az ő életének a tudása. Egy tíz évvel ezelőtti novellában azt találtam kijelenteni, hogy gyerekkornál nem történhet velünk semmi fontosabb az életben. Ez ma is a kiindulópont. Utána jönnek a felnőttek...

- Hát igen, a felnőttek. Lassacskán abba az életkorba érsz, amelyet prózaírónál a legfontosabb művek születése időszakának lehet tekinteni. Hol tartasz a pályádon? Figyelsz arra, mit írtál meg? Mi az, amit meg kellene, de halasztod? És egyáltalán, mennyire tervszerű az, ahogy írsz? Befolyásol a kritika, vagy dicséret? Nemcsak a szakkritikára gondolok, az olvasók reakcióira...
- Rettentő kiábrándító leszek. Szóval tényleg arra jutottam mostanra (ellentétben a korábbiakkal, majd kifejtem azért!), hogy az íróság nem pálya a klasszikus értelemben. Ahol "haladni" lehet és "elérni" valamit. Mert olyannyira lutri. Nem lehet úgy betervezni az előttünk álló évtizedeket, mint például egy orvosnál, aki kezébe kap egy összetekercselt, rikalmazott betűkkel, ráadásul latinul pingált papirost, és attól fogva ő orvos. És elindul az élete ebben a minőségben, fehér köpenyben szaladgál, három-négy évig gyakornok, majd tovább szaladgál és lesz szakorvos, meg osztályos és így tovább..., a végén lehetsz rektor vagy akadémia elnök. Mondjuk, e két utóbbit jobb, ha nem tervezi ember, mert esetleg csalódás éri, ha mégsem... No de, kérdem, íróvá ki üt? Az első publikáció? Az első könyv? Ne lovagoljunk ezen túl sokat, mert sokan felnyerítenek. Nyilván, lehet azért tudni, ki író, ki nem. Szögezzük is le: én az vagyok. Többnyire annak tartom magamat, mások is emlegetnek így, kapok "Méhes Károly író úrnak" címzett leveleket. De ezzel együtt azt, hogy hol tartok a pályámon, egyáltalán nem tudom. Mert nem tudom, mi a számomra "kijelölt" vagy "adott" pálya. Fel tudok sorolni tényeket: ennyi meg ennyi könyv, elismerés, meghívás, meg esetleg a tervek. No, azokkal is, hogy kell vigyázni! Mert amit megírhatsz ma, azt nem írhatod meg holnap... De erről majd később.
A leginkább egy-egy írás emléke marad meg a számomra. És nagyon erősen fel is tud idéződni, mert előfordul, hogy beleolvasok egy könyvbe, csak úgy, vagy keresek valamit, és mindig jól esően meglep, sőt megcsap - többnyire - a megírásának hangulata, a körülményei, a hely, az időpont. Felidéződik. Ugyanúgy, ahogy a sokszor az olvasásban, az írásban is nagyon jó benne lenni. Ennek különös, minden misztifikáció nélkül mondom: már-már nem evilági érzete van. De pont az benne a jó, hogy mégis itt, velem történik meg. Viszont most ezzel kissé elkanyarodtam.
Szóval most éppen a "semmit nem tervezek" periódusban vagyok. Kiismertem magamat mint alkotót. Hogy miképp adatik meg számomra az írói működés, amit lehet ugyan kicsit irányítgatni, noszogatni, de amúgy tudja a dolgát. Tudja a dolgomat. Tehát hagyatkozom rá. Már két éve, amikor 2 hónapra Kremsben voltam, de most Bécsben is, kisebb fajta csodaként éltem meg, hogy mennyire megy az írás. Leülök reggel a gép elé, képes vagyok írni akár három órát is egyfolytában. És ha befejezek valamit, akkor szinte automatikusan tudok folytatni egy újabb, valaha otthon megkezdett elbeszélést, és az is előfordul, nem egyszer, hogy jön az új ötlet, elemi erővel, és az kér magának tért..., és a sors ad neki!
Amíg nem tettem, vágytam a regényírásra. Erre szintén egy ösztöndíj teremtette meg az alkalmat. A Lassan minden titok című kötet, ami 2002-ben jelent meg, és jövőre jön ki németül, az öt hónapos bécsi tartózkodás alatt készült. Aztán egy évvel később megírtam a Néma galambok utcája című regényt, de ezt a mai napig nem adtam ki, csak egy fejezete jelent meg az És-ben 2005 karácsonyán. Nem állítom, hogy a horatiusi kilenc évet ki fogom várni vele, de ezúttal kipróbálom, milyen az: ennyi ideig babrálni egy viszonylag terjedelmes szöveggel. Elő-előveszem, és játszadozom vele. Ám mostantájt a regény - lehet, azért, mert ez még itt van a tarsolyomban - nem igazán izgat. Nagy izgalom összehozni egy jó novellát. Hogy ott aztán minden a helyén legyen. Minél rövidebb, annál jobb. Kis villanások, pár mondat. És benne van minden, ami benne lehet egy regényben is, csak "bő lére eresztve"...
Elképzelhető, hogy lustaságomat magyarázom így..., hm?
Bármiféle kritika, visszajelzés érdekel, hát persze. De abszolút nem befolyásol. Ez ügyben el szoktam mesélni, így most is megteszem, hogy amikor a versek mellett elkezdtem (első menetben) prózát írni, tehát úgy 1986/87-ben, Deák László költő, aki akkor a Magvetőnél, most az Orpheusz Kiadónál dolgozik azt mondta: Karcsikám, olyan epikusan ezek a versek, olyan sok érdekes történetcsíra van bennük, ugyan már, írjál inkább jó kis novellákat... Rendben, írtam a "jó kis novellákat", amikre Bereményi, mint mester, az ő tétova mosolyával kijelentette: Károly, szépen ezek az írások, olyan finomak, költőiek, légiesek..., nem akarsz inkább megmaradni a verseknél?
Teljes a skála, nem igaz?
Így aztán az legjobb taktika, hogy csinálom azt, amit tudok, és vagy tetszik valakinek, vagy nem.

Van még egy oldal. Lapozz!